Darabanth Auctionhouse

Fair Partner ✔
465. Gyorsárverés

Balázs Béla: Dialógus a dialógusról. (Budapest), [1913]. Athenaeum Irodalmi é Nyomdai Rt. 52 p. Egyetlen kiadás. Balázs Béla kísérleti, metafizikai színjátéka a Nyugat 1908-1911. évi számaiban jelent meg először nyomtatásban, némileg kaján kritikáját pedig a konzervatív esszéfolyóiratban, a Magyar Figyelőben olvashatni, ekképpen: ,,A fővárosi orfeumok néha, vasárnap délelőtt, rendelkezésére bocsátják színpadjukat törekvő moderneknek, akiknek ilyenformán alkalmuk nyílik arra, hogy >>in sich<< színházasdit játsszanak, és másutt előadhatatlan vagy elő nem adott drámáikat saját közönségüknek bemutathassák. ,,Gott, wie tief', mormogja ez a közönség kimenőben, és azzal a tudattal távozik a kultúrtemplommá átalakított orfeumból, hogy a magyar osztályállam minden igazi lángész érvényesülését mereven megakadályozza. A radikális sajtó pedig másnap tárcákban számol be az irodalmi eseményekről, és megállapítja, hogy míg a kőszínházak csak tehetségtelen strébereknek nyitják meg kapuikat, az igazi tehetségek csak a Galilei-kör vagy hasonló progresszív irányú szervezetek útján tudnak szóhoz jutni. Esztendők óta találkozunk ezen irodalmi kampányban Balázs Béla nevével, és e név mellett elolvastuk mindazon jelzőket, amelyeket rajongóbb irodalomtörténészek Goethe, Shakespeare vagy Ibsen neve mellett szoktak leírni. Valóban, ha a nyomtatott betűnek mindig hinni lehetne, úgy Balázs Béla kétségtelenül jelentékenyebb volna nemcsak azoknál, kik az élők között magyarul írnak, de azoknál is, akik az utóbbi században már pihenőre tértek. Éppen azért nem minden kíváncsiság nélkül vettük kezünkbe új munkáját, amely <> címen a mester művészi hitvallását ígéri. A mester ezen hitvallását egy Mihály nevű férfiú és egy Márta nevű nő közvetítik, akik igen nagy fontosságot tulajdonítanak beszélgetésüknek, mert ilyeneket mondanak: - Nem érzed-e, hogy milyen csodálatos valami lehet a beszélgetés? - A dialógus a történelem centrális, sőt egyetlen igazi cselekménye. - A dialógus tragikus valami. Ha az emberek éreznék a dialógus misztériumát, trémájuk volna beszélgetés közben... mert a síkos párkányon szembe jönni egymással, az a dialógus. Mondanak még más hasonlatokat is a dialógusról, amelyek azonban a legjobb akarattal sem nyomtathatók le újból, mert - hogy is mondjuk csak - túlságosan természettudományi alapon állanak. Nem tagadhatjuk ellenben meg olvasóinktól azt az irodalmi élvezetet, hogy egy modern dialógus drámai tetőpontját ne mutassuk be nekik: Mihály: Te naplót vezettél azelőtt, Márta. Miért hagytad abba? Azt mondtad, azért, hogy én legyek a naplód. Azért, mert nagyon harmadiknak, idegennek éreztél a naplód mellett. De hiába dobtad a tűzbe. Márta: Mihály, Mihály, ne kínozzuk magunkat. Mihály: Hiába dobtad a tűzbe. Most én vagyok a naplód. Most egyik magadat olvasod le rólam, de én, én távolabb vagyok tőled, mint valaha. Márta (kétségbeesve Mihály nyakába veti magát): Mihály, nem igaz. Nem igaz. Mihály (sápadtan hallgat. Hosszú csend.) Márta: Mihály, én félek. Mintha szerteszét volnék szaggatva - és mindenfelől riasztana saját kísértetem. A szamovárban hallom, és a Beethoven-maszkon látom. Mintha eltévedt, bolyongó testvéreim volnának. Mihály (öntudatlan kegyetlenséggel, kárörvendéssel a hangjában): Érzed magad? Teliérzed magaddal az egész világot és szédülsz? Vexirképpé lett a világ: hol a másik? Igen, ezeket mondják, és még sok mást is mondanak, amit éppen olyan kevéssé értettünk meg, mint a fentebbieket. És az nem is volna baj. De hogy komoly és tiszteletet érdemlő lapok azt írják Balázs úrról, hogy munkáiban nagyság, mélység, erő, szín és nem tudjuk, hogy még mi minden van, az szellemi életünk mai zűrzavarának egyik szomorú szimptómája.' (Magyar Figyelő, 1913/2). Ugyanebben az évben a Nyugat is közli kritikáját az elkészült kísérleti darabról (1913/11) , a Karinthy Frigyes tollából született kritika némileg megértőbb; nem is igen tehet másként, hiszen Balázs Béla a Nyugat belsőbb köreihez tartozik. Tezla 424. Fűzve, színes, enyhén sérült kiadói borítóban.